Sophia nyelt egyet – így csillapítva a plafonon táncoló
idegeit - és válaszul csak a nőre mosolygott, majd elővette a mobilját.
Sophia elégedetten nyomta ki a mobilját.
-
Minden készen áll. Vagyis majdnem. Csak egy rendőrségi
„meghívóra” lesz szükségem, amit te fogsz szolgáltatni.
Beckettnek fogalma sem volt, hogy mit is akar ez jelenteni,
de azt a nő arckifejezéséből gyorsan leszűrte, hogy nem sok jót.
-
Mire készülsz?
Sophia csak sejtelmesen mosolygott:
-
Hisz már tudod. De már beavathatlak, hisz neked már úgyis
mindegy. Lesz egy pókerparti ma este. Találd ki, hogy kik szerepelnek a
vendéglistán?! – kérdezte ironikusan.
-
Te biztos nem…
-
Így van, de egy rendőrségi jelvénnyel is igazolvánnyal
bejuthatok. Milyen kegyetlen a sors! Te fogsz ebben segíteni!
A nyomozónő átkozta Sophia-t, és csak remélni tudta, hogy
Tom mihamarabb eljut az őrsre. De ezt most nem bízhatta a véletlenre. Így már
egy jó ideje kötelet próbálta üvegszilánkkal elvágni. A kis üvegdarabka nem
sokat segített, csak egy kicsit engedett a kötél szorításán, így ujjait
nyugodtan tudta mozgatni, és ismét jelet hagyni…
***
-
Körbevesszük az épületet, és ha mindenki elfoglalta a
helyét, akkor behatolunk. Mivel a célszemély közveszélyes, így ha Beckett
nyomozó nincs közvetlen közelében, akkor azonnal iktassák ki. – vázolta fel a
kapitány a tervet az embereinek.
Mindenki megfeszülve hallgatta a szavait. Minden akció
fontos volt számukra, de ez teljesen más helyzet volt. Nem egy átlagos
akcióként tekintettek rá. Bajtársuk és a hazájuk is veszélyben volt, így
kötelességüknek érezték minél hamarabb megoldani az ügyet.
-
Az akció három perc múlva indul! Előtte még rádión
egyeztetünk! Tudják, hogy mi forog kockán! Gyerünk!
Mindenki erősen megmarkolta a fegyverét és elindultak
elfoglalni a pozíciójukat. Castle is indult volna, de a kapitány egy határozott
mozdulattal visszarántotta.
-
Maga marad!
-
De… -
-
Mögöttem, érti? Már ezt sem szabadna megengednem, de
tudom, hogy úgy van a legnagyobb biztonságban, ha velem marad. Meg persze így
nem tudja szabotálni az akciót. – húzta el a száját a kapitány.
Castle-t meghatotta a kapitány engedékenysége, és szó nélkül
követte a nőt.
Gates-t is átjárta a félelem. Így még sohasem érzett. A túl sok irodai munka teszi. Elfelejtem,
milyen a terepen. – így próbálta saját magának megmagyarázni ezt a furcsa
érzést, de tudat alatt tudta, hogy ez most másról szól. Ahogy a sarkon megállt,
a mögötte haladó író belerohant.
- Mr. Castle, nem azt mondtam, hogy bújjon belém, inkább
csak legyen az árnyékom, mint Becketté. – suttogta.
Castle bőszen bólogatott, de a kapitány már nem rá figyelt.
A raktárépület bejáratára összpontosított, miközben szemével körbejárta a
környéket. Majd az órájára pillantott, és a következő pillanatban New York
rettenthetetlen hősei csapatként indultak társuk segítségére…
- Asszonyom mindent tüzetesen átkutattunk, de sehol senki.
Gates dühösen csóválta a fejét, Sophia ismét kicsúszott a
kezei közül.
Castle bágyadtan nézte a földet, ahol még néhány, kisebb
üvegszilánk volt látható. El sem tudta képzelni, hogy mi lehet a szerelmével és
mikor ölelheti ismét magához. Ahogy tétlenül ácsorgott, eszébe jutott, hogy Kate
fordított helyzetbe bármit megtenne érte.
-
Múltkor is nyomokat hagyott… Most miért ne tenné? –
kérdezte magától, és szemében megcsillant a remény apró szikrája.
-
Kapitány! A nyombiztosítók?
-
Már elkezdték a munkát kívül, hátha találnak valami nyomot,
amiből rájöhetünk, hogy merre mentek. Miért?
-
Csak arra gondoltam, hogy Beckett múltkor is nyomott
hagyott nekünk. Mi van, ha most is így tett?
Gates pár pillanatig faarccal bámulta a lelkes írót és éppen
azon kezdett el gondolkozni, hogy ez az alapvető lépés neki miért nem jutott
eszébe…
-
Lehet benne – ismerte el…
-
Lehet?! Biztos vagyok benne! Mi lenne, ha elismerné,
hogy hasznosak a tanácsaim.
A kapitány nem szólt, csak behívatta a technikusokat, akik
azon nyomban munkához láttak.
- Gates kapitány találtunk valamit!
Castle halványan a nőre mosolygott, aki ezt már nem hagyta
szó nélkül.
-
Kezdők szerencséje…
-
Kezdők?! Már lassan öt éve dolgozom Beckettel. –
háborgott.
-
Öt év… - ismételgette – Akkor épp egy óvodás szintjén
van már! Gratulálok, pár év és kölyökfelügyelővé léptetem elő! – és azzal a
lendülettel sarkon fordulva ott hagyta a tátott szájú írót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése