Castle tanácstalanul járkált a fehér tábla előtt, majd látva
Javi haragos tekintetét, kérdően, széttárt karokkal nézett a nyomozóra, mint
aki nem érti, hogy kollégája, miért zabos rá.
-
Castle az idegeim így is a plafonon vannak, legalább
ülj le!
Az író nem akart vitába bonyolódni, értelmét sem látta és így
is nagyon fáradt volt. Lehuppant az asztalra és onnan bámulta tovább a táblát,
mintha onnan várna válaszra. A szeme megakadt egy fényképen, amin Sophia feltételezett
tettestársa volt. Nem néz ki többnek
húsznál, elég korán kezdi. – gondolta.
Gondolataiból egy pillanatra egy kattanó hang szakította ki.
Már megszokta, hogy a lift a mai nap vagy százszor állt meg az emeletükön. Pár
perc után azonban olyan érzés fogta el, mintha figyelnék.
Zavartan csóválta meg a fejét, de az érzés csak nem akart
elmúlni. Megfordult és ekkor meglátta a suhancot. Mintha nem hinne a szemének,
ide-oda kapkodta a tekintetét a tábla és a fiú között.
Majd egy szempillantás alatt előtte termett és már a
liftajtónak szorította teljes erejéből.
-
Hol van? – a férfi szinte sziszegte a szavakat, a
döbbent fiú pedig félve nézett körbe segítségre várva.
-
Hé Castle ereszd el. – lépett oda Ryan.
-
Dehogy eresztem, helyette kinyuvasztom! – kiabált az
író.
-
Segítek benne! – Esposito is az író mellett termett, és
az ő szemei is villámokat szórtak.
-
Maguknak teljesen elment az eszük?! – jelent meg a
kapitány, szavait főleg az írónak intézte.
-
Nem látja, hogy ki ő?
-
Látom, az arcszínét leszámítva az egyik célszemélyre
hasonlít. Eressze már el! – a felszólítás egy kicsit erélyesebbre sikerült,
mint amennyire szerette volna Gates. Őt is megviselték az utóbbi napok, hisz
legjobb embere eltűnt, és egy pszichopata valószínűleg merényletre készül.
Castle kelletlenül lazított a szorításon, eleresztette a
fiút, de szemeit egy percre sem vette le róla.
Tom megigazította a gallérját.
-
Azt hiszem ezt inkább magának adom, mert ez az
elmebeteg még lelő vele! – adta át Gates-nek a fegyvert.
Az író már épp szólásra nyitotta a száját, mikor Gates egy
dühös pillantást vetett rá.
-
Az első és legfontosabb dolog, hogy megtaláljuk Sophia
Turnert és Beckett nyomozót. Utána pedig vallomást tesz. – jelentette ki
határozattan a kapitány.
Sophia nyugtalanul járkált fel-alá. Mivel nyomozói
kiképzésben részesült, így a szimata olyan volt, mint egy kopóé. Ráadásul nem
ma kezdte a szakmát, főleg nem annak az árnyoldalát. Minden tervét precízen
dolgozta ki, de azzal is tisztában volt, hogy ha akkor és ott nem leplezi le
magát Beckett és Castle előtt, csak idő kérdése lett volna, hogy a nyomozónő
rájöjjön a tervére. Így megelőzte a bajt, és a megrendezett halála még kapóra
is jött neki.
Most mégis - már másodszor - érzete, hogy valami nem
stimmel. Megállt a nyomozónő előtt és szelíden mosolyogva kérdezte:
-
Miért érzem azt, hogy Tommal valami már nem stimmelt az
utóbbi időben?!
Kate tudta, hogy ez nemcsak egy szimpla kérdés volt, hanem
egyben kijelentés is. Nem válaszolt így a nő folytatta:
-
Túl sokat hagytalak egyedül azzal a féleszűvel.
-
Ezt hogy érted? – kérdezte ártatlanságot színlelve.
-
Jaj drágám. Nem most léptem le a falvédőről. Én is elég
könnyedén manipuláltam a kölyköt, és te sem vagy utolsó a szakmádban, de ezt
nem dicséretnek szántam.
-
Nem is vettem annak. A te szintedet sosem fogom elírni.
Két okból sem: a mézes-mázas mosolyod az utánozhatatlan és mint rendőr nem
fogok a törvénnyel szembe fordulni, főleg nem megyek el terroristának.
-
A rendőri szakma lényege, hogy megvédjük a hazánkat.
Hogyan tudnánk megvédeni? Kinyírják egymást a nagyhatalmak, marad egy – a miénk
– és még csak a kezünket sem kell bemocskolni.
-
Neked orvosi ellátásra lenne szükséged, de szerintem már
az sem segítene…
Sophia nyelt egyet – így csillapítva a plafonon táncoló
idegeit - és válaszul csak a nőre mosolygott, majd elővette a mobilját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése