1. rész
Rick Castle szomorú volt a tény miatt, hogy az egyetlen lánya felnőtt. Mióta elköltözött otthonról egyszerre megszűntek lézerharcok, közös filmnézések és fagyi evések Úgy érezte, hogy egyszerre két dolgot veszít el, a lánya után az ez idáig viszonzatlan szerelmet is. Feladni készült a végeláthatatlan harcot, úgy döntött nem vár tovább a nyomozóra, aki egy évig hazudott neki, és nem volt képes a szemébe megmondani, hogy mit is érez. Keserűen elmosolygott a saját naivságán, hisz ha nem hallja meg a bombás eset kihallgatásánál a nyomozónő „vallomását”, akkor még mindig próbálkozna. Abban a pillanatban azonnal döntést hozott, hogy a következő lesz az utolsó ügye a nővel, mégis egyfolytában ő járt a fejében. Nem tudott az írásra sem koncentrálni, egyáltalán semmit sem tudott tenni annak érdekében, hogy ezt a gondolatot egyszer s mindenkorra kiverje a fejéből.
Martha szomorúan nézte fiát, ahogy üveges tekintettel ül a
dolgozószobában laptopjával a kezében, még mindig pizsamában. Pedig már az
utóbbi hetekben minden reggel ez a látvány fogadta, megszakadt a szíve, ahogy a
tanácstalan kisfiúra nézett. Nem szeretett beleszólni a fia magánéletébe, főleg
azok után, hogy két exfeleséget is ő találta neki. De most más volt a helyzet,
most a fia talált rá a szerelemre, és sokszor látta a szemében a boldog
csillogást, amit eddig még soha sem tapasztalt. Rick tervével is tisztában volt
már, hisz mindennap Marha megerősítésére várt, hogy azt hallja az anyjától,
hogy helyesen cselekszik. Ő pedig nem tudta, hogy mit is mondhatna. Talán jobb
lesz ha ott hagyja a kapitányságot, és elfelejti az egészet. Mert ha egész
életében gyötri magát, az sem lesz jobb.
-
Richard… - szólította meg félve a fiát.
Castle úgy kapta fel a fejét, mint akit valami rossz dolgon
kaptak.
-
Igen? – kérdezte, de már az anyja válaszolni nem
tudott, mert a telefonja csörögni kezdett. – Beckett az. Jobb lesz most már
véget vetni ennek az egésznek.
Martha keserűen bólogatott és magára hagyta a fiát.
-
Mióta kávézol egyedül?
-
Otthon is szoktam, de most nem volt rá időm. – adott
kitérő választ a nyomozónő.
-
Tudod, hogy nem így értettem. – kötötte az ebet a
karóhoz Espo.
Beckett megállt egy pillanatra, így kollégáját is erre
kényszerítve:
-
Javi, tetthelyen vagyunk, beszéljük meg ezt máskor.
-
Ez nem velem kéne megbeszélned. – jelentette ki
határozottan, de felettesétől csak egy rosszalló pillantást kapott: - Ez a ti
ügyetek.
-
Igen, ahogy mondod! Ezért maradj is ki belőle! –
felelte nyersen, de azonnal meg is bánta a szavait.
Nem Esposito-ra volt mérges, hanem Castle-re. Egyszerűen nem
tudta elviselni, hogy ilyen nyers vele mostanság az író, és hogy ismét nagykanállal
habzsolja az életet. Minden héten más cicababákkal mutatkozik, és elmegy az
őrsről, ha úgy tartja kedve.
Jobban belegondolva magára is mérges volt, amiért nem
engedte közel magához a férfit. Sokáig azzal nyugtatgatta magát, hogy az ő
kapcsolatuk így is nagyon jó, hisz évelődnek, megoldják az ügyeket… De valami
megváltozott… Mintha valami eltört, megtört volna a férfiban. Nem ugyanaz a
társ volt, hanem egy lekezelő, nemtörődöm pasas, aki csak nehezen tűri meg maga
mellett a nyomozónőt. Régen a felállás is más volt: Ő nem bírta elviselni a
saját munkahelyén az írót, most pedig ez is megváltozott. Minden megváltozott.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy már ott állt az
áldozat mellett, kicsit arrébb Perlmutter és Ryan veszekszik.
-
Értse meg, hogy nem hallgatott rám! Hogy parancsoljak
rá?
-
Hogy hogyan?! Nem maga a rendőr? Egy erélyes, bátor
személy? Nekem nem úgy tűnt az utóbbi percekben…
-
Most olyan nagy a szája! De mikor tehetett volna
valamit, inkább a hulla mögé hátrált.
-
Téved, én a nyomokat védtem!
Látszólag a két férfinak nem tűnt fel a nyomozónő érkezése,
így Beckett a torkát megköszörülve hívta fel magára a figyelmet:
-
Zavarok? Mert akkor visszajövök… - mondta, de nem tudta
befejezni a mondatot, a következő pillanatban az egyik ajtó kicsapódott és a
„szökevény” után egy fiatal járőr iszkolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése