Comeback 10. rész

....

Sophia nyelt egyet – így csillapítva a plafonon táncoló idegeit - és válaszul csak a nőre mosolygott, majd elővette a mobilját.

Sophia elégedetten nyomta ki a mobilját.

-         Minden készen áll. Vagyis majdnem. Csak egy rendőrségi „meghívóra” lesz szükségem, amit te fogsz szolgáltatni.

Beckettnek fogalma sem volt, hogy mit is akar ez jelenteni, de azt a nő arckifejezéséből gyorsan leszűrte, hogy nem sok jót.

-         Mire készülsz?

Sophia csak sejtelmesen mosolygott:

-         Hisz már tudod. De már beavathatlak, hisz neked már úgyis mindegy. Lesz egy pókerparti ma este. Találd ki, hogy kik szerepelnek a vendéglistán?! – kérdezte ironikusan.

-         Te biztos nem…

-         Így van, de egy rendőrségi jelvénnyel is igazolvánnyal bejuthatok. Milyen kegyetlen a sors! Te fogsz ebben segíteni!

A nyomozónő átkozta Sophia-t, és csak remélni tudta, hogy Tom mihamarabb eljut az őrsre. De ezt most nem bízhatta a véletlenre. Így már egy jó ideje kötelet próbálta üvegszilánkkal elvágni. A kis üvegdarabka nem sokat segített, csak egy kicsit engedett a kötél szorításán, így ujjait nyugodtan tudta mozgatni, és ismét jelet hagyni…

***

-         Körbevesszük az épületet, és ha mindenki elfoglalta a helyét, akkor behatolunk. Mivel a célszemély közveszélyes, így ha Beckett nyomozó nincs közvetlen közelében, akkor azonnal iktassák ki. – vázolta fel a kapitány a tervet az embereinek.

Mindenki megfeszülve hallgatta a szavait. Minden akció fontos volt számukra, de ez teljesen más helyzet volt. Nem egy átlagos akcióként tekintettek rá. Bajtársuk és a hazájuk is veszélyben volt, így kötelességüknek érezték minél hamarabb megoldani az ügyet.

-         Az akció három perc múlva indul! Előtte még rádión egyeztetünk! Tudják, hogy mi forog kockán! Gyerünk!

Mindenki erősen megmarkolta a fegyverét és elindultak elfoglalni a pozíciójukat. Castle is indult volna, de a kapitány egy határozott mozdulattal visszarántotta.

-         Maga marad!

-         De… -

-         Mögöttem, érti? Már ezt sem szabadna megengednem, de tudom, hogy úgy van a legnagyobb biztonságban, ha velem marad. Meg persze így nem tudja szabotálni az akciót. – húzta el a száját a kapitány.

Castle-t meghatotta a kapitány engedékenysége, és szó nélkül követte a nőt.

Gates-t is átjárta a félelem. Így még sohasem érzett. A túl sok irodai munka teszi. Elfelejtem, milyen a terepen. – így próbálta saját magának megmagyarázni ezt a furcsa érzést, de tudat alatt tudta, hogy ez most másról szól. Ahogy a sarkon megállt, a mögötte haladó író belerohant.

- Mr. Castle, nem azt mondtam, hogy bújjon belém, inkább csak legyen az árnyékom, mint Becketté. – suttogta.

Castle bőszen bólogatott, de a kapitány már nem rá figyelt. A raktárépület bejáratára összpontosított, miközben szemével körbejárta a környéket. Majd az órájára pillantott, és a következő pillanatban New York rettenthetetlen hősei csapatként indultak társuk segítségére…

- Asszonyom mindent tüzetesen átkutattunk, de sehol senki.

Gates dühösen csóválta a fejét, Sophia ismét kicsúszott a kezei közül.

Castle bágyadtan nézte a földet, ahol még néhány, kisebb üvegszilánk volt látható. El sem tudta képzelni, hogy mi lehet a szerelmével és mikor ölelheti ismét magához. Ahogy tétlenül ácsorgott, eszébe jutott, hogy Kate fordított helyzetbe bármit megtenne érte.

-         Múltkor is nyomokat hagyott… Most miért ne tenné? – kérdezte magától, és szemében megcsillant a remény apró szikrája.

-         Kapitány! A nyombiztosítók?

-         Már elkezdték a munkát kívül, hátha találnak valami nyomot, amiből rájöhetünk, hogy merre mentek. Miért?

-         Csak arra gondoltam, hogy Beckett múltkor is nyomott hagyott nekünk. Mi van, ha most is így tett?

Gates pár pillanatig faarccal bámulta a lelkes írót és éppen azon kezdett el gondolkozni, hogy ez az alapvető lépés neki miért nem jutott eszébe…

-         Lehet benne – ismerte el…

-         Lehet?! Biztos vagyok benne! Mi lenne, ha elismerné, hogy hasznosak a tanácsaim.

A kapitány nem szólt, csak behívatta a technikusokat, akik azon nyomban munkához láttak.

- Gates kapitány találtunk valamit!

Castle halványan a nőre mosolygott, aki ezt már nem hagyta szó nélkül.

-         Kezdők szerencséje…

-         Kezdők?! Már lassan öt éve dolgozom Beckettel. – háborgott.

-         Öt év… - ismételgette – Akkor épp egy óvodás szintjén van már! Gratulálok, pár év és kölyökfelügyelővé léptetem elő! – és azzal a lendülettel sarkon fordulva ott hagyta a tátott szájú írót.

Sziasztok!

Sajnos mostanában nincs túl sok időm, és ígérem, hogy a meglévő irományom is folytatása is érkezni fog, de addig is az új fanfictionomból egy részletet szeretnék közzé tenni.
Nem szeretnék sok mindent elárulni, de azt megígérhetem, hogy izgalomból nem lesz hiány! Remélem, azt általam készített borítókép is elnyeri a tetszéseteket! Üdv: CF

Részlet

A négyéves labrador retriever a már jól ismert útvonalon vezette a gazdáját a munkahelyére. A bejáratnál Royal heves farkcsóválással köszöntötte Salty-t, aki szintén gazdáját kísérte az épületbe.

-         Na mi az haver, csak nem Salty-val és Eduardo-val futottunk ismét össze? – hajolt le a férfi a kutyájához. Royal még pár pillanatig bánatosan nézte távolodó „kollégáját”, majd a liftekhez vezette a gazdáját. Hamarosan megszólalt a már jól ismert csengőhang, a tizenkettedik emeletre érkeztek.

-         Azt mondod, hogy megérkeztünk? – hajolt le az író a labradorhoz. Barátságosan megpaskolta a kutya oldalát, kilépett a liftből és benyitott az irodába. A falon lévő óra pontosan nyolc órát jelzett. Mióta az élete teljesen megváltozott, egyszerre jobban kezdett ügyelni az időre, és mindig pontos volt.

-         Szia Royal! – harsant Michael – a szerkesztő – mindig vidám hangja. – Gyere, hadd dögönyözzelek meg, te kutyák kutyája! – szólt a labradorhoz, aki kéjesen nyújtózott el a simogató kezek alatt.

Amíg Royal boldogan zsebelte be a neki járó szeretetadagot, az író óvatos mozdulatokkal töltötte tele a kutya ivóvizes edényét. Minden napját így kezdte. Először ellátta leghűségesebb barátját, és csak akkor, ha már úgy gondolta, Royal teljes összkomfortban érezheti magát, látott neki másik szenvedélyének, a munkájának.

-         Na Royal, dolgozzunk – szólt a kutyához, miközben székéhez érve, hatalmasat ásítva a gépe elé ült. Nem sokat aludt az éjjel. Ismét a következő fejezeten jártak a gondolatai, alig várta, hogy elképzeléseit és ötleteit gépre vigye. Royal nagy szusszanással huppant le megszokott helyére, a gazdi íróasztala alá. A férfi pillanatok alatt elmerült a munkájában, és nem is sejtette, hogy néhány perc múlva egy olyan tragédia főszereplőjévé válik, amely nemcsak hogy megváltoztatja egész Amerika eddigi életét, de új korszakot nyit a jelenkor történelmében és a sajátjában is.

Comeback 9.rész

Castle tanácstalanul járkált a fehér tábla előtt, majd látva Javi haragos tekintetét, kérdően, széttárt karokkal nézett a nyomozóra, mint aki nem érti, hogy kollégája, miért zabos rá.

-         Castle az idegeim így is a plafonon vannak, legalább ülj le!

Az író nem akart vitába bonyolódni, értelmét sem látta és így is nagyon fáradt volt. Lehuppant az asztalra és onnan bámulta tovább a táblát, mintha onnan várna válaszra. A szeme megakadt egy fényképen, amin Sophia feltételezett tettestársa volt. Nem néz ki többnek húsznál, elég korán kezdi. – gondolta.

Gondolataiból egy pillanatra egy kattanó hang szakította ki. Már megszokta, hogy a lift a mai nap vagy százszor állt meg az emeletükön. Pár perc után azonban olyan érzés fogta el, mintha figyelnék.

Zavartan csóválta meg a fejét, de az érzés csak nem akart elmúlni. Megfordult és ekkor meglátta a suhancot. Mintha nem hinne a szemének, ide-oda kapkodta a tekintetét a tábla és a fiú között.

Majd egy szempillantás alatt előtte termett és már a liftajtónak szorította teljes erejéből.

-         Hol van? – a férfi szinte sziszegte a szavakat, a döbbent fiú pedig félve nézett körbe segítségre várva.

-         Hé Castle ereszd el. – lépett oda Ryan.

-         Dehogy eresztem, helyette kinyuvasztom! – kiabált az író.

-         Segítek benne! – Esposito is az író mellett termett, és az ő szemei is villámokat szórtak.

-         Maguknak teljesen elment az eszük?! – jelent meg a kapitány, szavait főleg az írónak intézte.

-         Nem látja, hogy ki ő?

-         Látom, az arcszínét leszámítva az egyik célszemélyre hasonlít. Eressze már el! – a felszólítás egy kicsit erélyesebbre sikerült, mint amennyire szerette volna Gates. Őt is megviselték az utóbbi napok, hisz legjobb embere eltűnt, és egy pszichopata valószínűleg merényletre készül.

Castle kelletlenül lazított a szorításon, eleresztette a fiút, de szemeit egy percre sem vette le róla.

Tom megigazította a gallérját.

-         Azt hiszem ezt inkább magának adom, mert ez az elmebeteg még lelő vele! – adta át Gates-nek a fegyvert.

Az író már épp szólásra nyitotta a száját, mikor Gates egy dühös pillantást vetett rá.  

-         Az első és legfontosabb dolog, hogy megtaláljuk Sophia Turnert és Beckett nyomozót. Utána pedig vallomást tesz. – jelentette ki határozattan a kapitány.

Sophia nyugtalanul járkált fel-alá. Mivel nyomozói kiképzésben részesült, így a szimata olyan volt, mint egy kopóé. Ráadásul nem ma kezdte a szakmát, főleg nem annak az árnyoldalát. Minden tervét precízen dolgozta ki, de azzal is tisztában volt, hogy ha akkor és ott nem leplezi le magát Beckett és Castle előtt, csak idő kérdése lett volna, hogy a nyomozónő rájöjjön a tervére. Így megelőzte a bajt, és a megrendezett halála még kapóra is jött neki.

Most mégis - már másodszor - érzete, hogy valami nem stimmel. Megállt a nyomozónő előtt és szelíden mosolyogva kérdezte:

-         Miért érzem azt, hogy Tommal valami már nem stimmelt az utóbbi időben?!

Kate tudta, hogy ez nemcsak egy szimpla kérdés volt, hanem egyben kijelentés is. Nem válaszolt így a nő folytatta:

-         Túl sokat hagytalak egyedül azzal a féleszűvel.

-         Ezt hogy érted? – kérdezte ártatlanságot színlelve.

-         Jaj drágám. Nem most léptem le a falvédőről. Én is elég könnyedén manipuláltam a kölyköt, és te sem vagy utolsó a szakmádban, de ezt nem dicséretnek szántam.

-         Nem is vettem annak. A te szintedet sosem fogom elírni. Két okból sem: a mézes-mázas mosolyod az utánozhatatlan és mint rendőr nem fogok a törvénnyel szembe fordulni, főleg nem megyek el terroristának.

-         A rendőri szakma lényege, hogy megvédjük a hazánkat. Hogyan tudnánk megvédeni? Kinyírják egymást a nagyhatalmak, marad egy – a miénk – és még csak a kezünket sem kell bemocskolni.

-         Neked orvosi ellátásra lenne szükséged, de szerintem már az sem segítene…

Sophia nyelt egyet – így csillapítva a plafonon táncoló idegeit - és válaszul csak a nőre mosolygott, majd elővette a mobilját.